Hétvégén voltunk magyar bajnokságon Pécsen. Norbi, Martin, Ádi, Én. Mi voltunk a nagy csapat. A többiek nem voltak képesek eljönni. 4.-ek lettünk, pedig ha többen vagyunk akkor simán dobogó... Ez van. Még mindig nincs annyi pontunk hogy C2-be menjünk, ahoz még kell egy verseny. Most pedig itthon ülök és megint beteg vagyok. Csak most egy kicsit jobban mint a múltkor. Elkaptam Áditól azt a torokfájásos dolgot és most be is lázasodtam mellé. Tablettát írtak fel, amit utálok. 40 percet ültem fölötte mire be bírtam venni. De a torokfájásom nem akar múlni. Pedig már ittam cickafark teát, Neo Citránt, vettem Strepsilst meg Mebucaint, besprayztem Tantum Verdével és SEMMI. Az utolsó reményem ez a rohadt tabletta. Még az orvos is nagyot nézett mikor látta  a torkomat, állítólag tele van bevérzésekkel az egész :'( És nem mehetek táncra. Táncolnék lázasan is, félholtan is, akárhogyan, de NEM. Már eljutottam odáig, hogy megértem anyámat, megértem azt a hülye aggodalmát amit a világért el nem hagyna, de ő is igazán megérthetné hogy azzal, hogy ott ülök, nem ártok semmit, se magamnak, se másnak. Csak ott akarok lenni. ||  Hiányzik Ádi. :'( ♥ Még abba a rohadt iskolába is bemennék, csak hogy láthassam, de ezen a héten ki van zárva hogy menjek. Elegem van. Egyszer nem találkozunk, mert lázas, utána azért nem mert verseny van, most pedig én vagyok beteg. Gratulálok a vírusoknak, rohadtul elintézték ezt az egészet...

Nem értem a nyelvtan állítmányokat, 3-as lett a JAVÍTÓ dolgozatom! :O | Ádival egész héten nem találkoztam. El van tiltva mert rossz jegyeket hozott. Ez annyit jelent hogy nem maradhat ott velem suli meg edzés után mint eddig. Hiányzik. ♥ Viszont szombaton jön hozzánk :) (Ł) Jó lesz. ♥ Na és a végére itt egy levél. Muszály volt bemásolnom, akármilyen hosszú és akármennyire nem ide tartozik. Érdemes elolvasni!

Egy kiskutya utolsó üzenete a gazdihoz :

Kedves Anyu és Apu ! 6 hetesen magatokhoz vettetek és én olyan boldog voltam, hogy kaptam egy új családot. Sokat játszottak velem a gyerekek, az ágyatokban aludhattam és rengeteget vittetek magatokkal kirándulni, sétálni.

Amikor elkezdtem nőni, egyre kevesebbet foglalkoztatok velem. Unalmamban lopkodtam a cipőket és a papucsokat. A szobatisztaságra nem tanítottatok meg, honnan tudhattam volna, hogy nem szabad a lakásba piszkítani? Az orrom belenyomása abba, amit csináltam, nem a legmegfelelőbb módszer arra, hogy megtanítsatok a szobatisztaságra...Egyre többet ordítottatok, veszekedtetek velem és én nem értettem, hogy miért. Amikor haza jöttetek , úgy örültem nektek, ugráltam, nyüszítettem , játszani, simogatást akartam. De ehelyett csak ordibálást és szídást kaptam. Egyre szomorúbb és magányosabb lettem. Szétrágtam a törülközőket és a párnákat, lefoglaltam magam...

Egyik nap csináltatok nekem egy kennelt a kertben. Örültem neki, végre törődtetek velem. Azért lopkodtam el közben a szerszámokat, mert segíteni akartam. Bezártatok oda egész napra. A gyerekek kint játszottak az udvaron, labdáztak...én annyira szerettem volna menni és velük lenni. Ezért rágtam szét a kerítést, ezért ástam és ezért ugattam annyit. Nem értem miért rúgtak belém és miért vertetek meg, amikor csak figyelemre vágytam.

Utána kikötöttetek egy fához...lánccal. Nem volt kutyaházam. Egész éjszaka szakadt az eső, vihar volt...nagyon féltem és fáztam, be akartam menni hozzátok, hiszen eddig is veletek aludtam! Végig vonyítottam és sírtam, ugattam...biztos voltam benne, hogy csak kint felejtettetek és mindjárt kijöttök értem... Reggel a szomszéddal veszekedtetek, nem értettem, hogy min, csak annyit értettem, hogy "kutya " és , hogy "ugatás" . Ti nagyon mérgesen néztetek rám, én pedig úgy csóváltam a farkamat, hogy majd szét estem, osztogattam a pacsikat és a puszikat. Elengedtetek a láncról és rám raktátok a pórázt, majd beraktatok a kocsiba. Én annyira örültem, azt hittem kirándulni megyünk. Olyan boldog voltam.

Megálltunk az autópályánál egy mezőnél. Elővettétek a kedvenc labdámat és eldobtátok. Boldogan, ugatva rohantam utána , siettem, hogy minél előbb vissza tudjam nektek vinni. Mire visszaértem, ti már nem voltatok sehol. Kétségbeesetten kerestelek titeket, szagoltam, futkároztam, nyüszítettem. Az autók száguldoztak mellettem, senki sem törődött velem. Aggódtam miattatok, azt hittem valami bajotok történt, mindenféleképpen meg akartalak keresni titeket. Kiszaladtam az útra és futottam, ahogy csak bírtam. Nagyon kimerültem, alíg kaptam levegőt. Az autók dudáltak, kerülgettek, sőt olyan is volt, aki még rá is gyorsított, hátha el tud ütni. Félelem érzet nélkül futottam tovább, tudtam, hogy segítenem kell nektek és akármi történik meg kell találnom titeket.

Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagyon fájt, az út tiszta vér volt körülöttem. Nagynehezen kihúztam magam az út szélére és ott vártam. Nehezemre esett megemelni a fejemet , de próbáltam felkelni. Nem sikerült. Senki nem törődött velem. Ugattam, vonyítottam, próbáltam magamra felhívni a figyelmet. Rám se nézett senki. Hamar beesteledett....egyre hidegebb lett. Megint szakadt az eső....egyre nagyobb lett a víz körülöttem. A lábaim iszonyatosan fájtak, nem tudtam felkelni. A labdámat is elveszítettem, nem tudtam megkeresni. Nagyon fáztam, egyre jobban remegtem. A mellettem elhaladó autók folyamatosan fröcskölték rám a vizet. Már nem akartam ugatni...nem akartam felállni és nem akartam megkeresni sem a labdámat, sem titeket. Egy darabig biztos voltam benne, hogy vissza jöttök értem. Már nem akartam élni. Aztán lassan elhaladt mellettem egy autó...felemeltem a fejemet és fájdalmasan nyüszítettem egyet...az autó tovább haladt. Teljesen evesztettem a reményt, visszatettem a fejemet a vízbe és csak azt vártam, hogy mikor lesz vége. Aztán nem sokkal odébb megállt, visszatolatott . Egy nő pattant ki a kocsiból és odarohant hozzám. Nem törődve a sárral, a kosszal a vérrel és a vízzel óvatosan megemelt és berakott a kocsiba. Könnyes szemmel nézett rám, simogatott és megigérte, hogy rendbe jövök. Az úton folyamatosan telefonálgatott, egyre idegesebb lett. Kétségbeesetten nézett rám és mondta, hogy egyik ügyeletes állatorvos sem akar fogadni, mert mindegyik ALSZIK!!!! Már láttam a könnycseppet is lefolyni az arcán...meg akartam nyugtatni, hogy ne sírjon, mert egyre kevésbé fáj...de már alíg volt erőm . Aztán nagynehezen sikerült elérnie valakit, aki azonnal hajlandó volt fogadni minket. Nagyon gyorsan hajtottunk az állatorvos felé. A rendelő előtt , kipattant az autóból, egy kedves idős férfi jött ki és új gazdám azt mondta, hogy nem érdekli mibe kerül, odaadja a telefonját, mindenét, csak gyógyítson meg! A férfi kivett az autóból, bevitt egy fura szagú helyiségbe és felrakott egy hideg asztalra. Megnyomkodott, megvizsgált, megsimogatott és könnybe lábadt a szeme. Valami olyasmit mondott, hogy "nyílt törés" , "gerinctörés " és hogy "nincs remény" . Az új gazdám, aki körülbelül fél órája ismert elkezdett zokogni, megölelt és csak ennyit mondott : "Ne haragudj, hogy nem tudtalak megmenteni!" Annyi erőm volt már csak, hogy megnyaljam az arcát, még egyszer utoljára megcsóváltam a farkamat. Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire köszönöm, mennyire hálás vagyok neki. Fél órája ismert és szeretett! Ti tudjátok mit jelent ez a szó?

Egy kis szúrást éreztem a karomban és egyre jobban kezdtem elálmosodni. A fejemet beraktam gazdám kezébe és utoljára rá néztem. Már nem fájt semmi, nem éreztem semmit. Elaludtam. Utolsó emlékem, gazdám kétségbeesett zokogása volt, utána már semmire nem emlékszem.

Most egy fekete zsákban vagyok. Meghaltam. Talán, ha nem rágom szét a cipőket, nem ugatok, nem ugrálok, akkor még mindig veletek lehetnék? Ha szobatiszta lettem volna még mindig veletek alhatnék? Ha nem ástam volna, nem ettem volna és nem nőttem volna ekkorára, még mindig szeretnétek?

Talán, ha nem ti fogadtatok volna örökbe, még mindig élhetnék...